Elvesztettem.
Én nem így akartam, de a fájdalom buzdított,
Őrjöngő szívemre sötét fátylat borított.

Enyém.
Mégis az emlékek csak úgy törnek elő bennem,
Miért kell eljátszanom, hogy gyűlölnöm őt, mikor szeretem?

Fáj.
Zokog a szívem, vérvörös könnyei
Folynak végig arcomon; magány, melybe ő maga fog ölelni.

Tébolyult.
Mégis mit vártam attól, ki engem szeret?
Nem láthatja a bennem lakozó, igazi szörnyeteget.

Hiányzik.
Léte minden porcikájának hiánya marja testem,
Emlékszem az időre mikor minden mozdulatát lestem.

Imádom.
Mégis mi módon láthattam meg benne azt, mit szeretek,
Mikor a szörny miatt nyugton sosem élhetek?

Csoda.
Talán ő mentette meg rothadó lelkem,
Mikor arcába vágtam, őszintén kiáltva, hogy szeretem.

Emlékszem a napra,
Tudom mikor hallottalak először.
S én emlékszem mindarra,
Minek emlékét megőrzöm.

Emlékszem, elcsuklott hangod, mikor hallottál,
Nem tudtad ki vagyok, miért beszélek,
S talán csak azért voltál oly közönyös, attól tartottál,
Nevemet még kimondani sem mertétek.

Hogy féltetek istenem, mily rettegés volt rajtatok,
Oly édes volt, hogy nyögtetek,
Örültem mikor egy épkézláb mondatot hallhatok,
S végül minden kételyt megöltetek.

De én csak rád figyeltem, hangod bódított,
Léted minden mozdulatát ámulattal követtem,
S mikor eljött a hajnal, fáradt fejed bólintott,
Bár én csak örültem, hogy időmet veled tölthettem.

Szemében az összetört fény, testén sebek,
Agyában kérdések, ajkán szomorúság, szívén hegek,
Húgom, ne sírj, még fiatal az est, bármi megtörténhet,
Hisz tested éke épp oly fiatal, mint te magad-ám törékeny.

Tudom mit tett veled a világ, tudom mitől félsz,
Tudom mi az, mi miatt úgy gondolod átok, hogy élsz.
Húgom, én vérem, könyörögve kérlek, bízz bennem,
Tudom, hogy most, ebben az időszakban melletted kéne lennem.

De a távolság, az a kegyetlen hatalmas fenséges úr,
Eltakarja, hogy ne tudjam hogy melyik a feléd vezető út,
Húgom, kedvesem, figyelj rám, s hallgass végig,
Hidd el drága, eljön az idő, amikor végre haza fogok érni.

Barna hajadba ne képzeld az ősz csíkokat, fölösleges,
Mi történt veled? Hiszen minden pillanatod örömteljes,
Húgom, értem csillogó smaragd szemed bánatát,
De  jobb ha nekem sírsz, mint magadat bántanád.

Hófehér bőröd ne sértsd soha, nem engedem,
A fájdalom felől kusza gondolataid még mindig kergetem,
Húgom, mosolyogj, nevess a világon, hisz kedvelnek,
S tudod drága, hogy én is tiszta szívemből szeretlek.

Buszon ülök.
Az ablak előtt elsuhanó táj csak úgy korlátozza
testem minden porcát, agyam minden percben nevét átkozza.

Be vagyok zárva.
Mintha csak a világban élnék, érzem a fájdalom
teljes gyötrelmét, ó micsoda ártalom!

Lefognak.
Kezem megkötve simul testem
oldalához, üres, sivár, hallgatag terem.

Ismét itt.
Tudod pajtás, mi is ez a szokatlan érzés? Talán
csak gondolkozz, s rájössz, engem elemészt az örök magány.

Ajka mozdul, cigaretta doboz koppan,
fehér csík előtt az öngyújtó lángja lobban.
Érzem az illatát, füstje olyan mint a szivárvány,
holdnak fénye csillog a szivarján.

Nem látja, hogy nézem, hogy is látná,
Szerelmem halk sóhaja pedig csakis azt kívánná,
hogy lássa mit is akar kérődző, megtört lelkem,
Muszáj minden érzésem vöröslő vérbe temetnem?

Felállt helyéről, majd arrébb állt,
de tekintetében a fény türelmetlenül csak várt és várt,
S mikor láttam, hogy feladná, menni készül,
elszomorodtam, s vártam, hogy mégis meglásson végül.
 

Utálom mikor hallok róla,
Utálom őt a kezdetek óta,
Utálom az érzést, mikor meglátom,
Utálom azt, kivé miatta kellett válnom.

Szeretem látni ha végre boldog,
Szeretem ha minden pillanata csak mosoly,
Szeretem hallani nevetni,
Szeretem őt szimplán szeretni.

Gyűlölöm őt, mikor beszél velem,
Gyűlölöm ha bármikor igazat ad nekem,
Gyűlölöm mikor megrészegíti testemet,
Gyűlölöm őt, pedig egykor mindennél jobban szerettem.

Imádom mikor hallhatom hangját,
Imádom mikor átlépi a józan határt,
Imádom ha vele lehetek,
Imádom, mert szimplán szeretem.

Hirtelen jött, nem voltam felkészülve rá,
De viszonylag hamar sikerült vonzódnom hozzá,
Pontosabban hozzád.

Tetszett hangja, stílusa, szeme fénye,
Mely miatt nem számítottam ilyen fájdalmas végre,
Mégis elérted célod.

Beléd szerettem, de te ellöktél magadtól,
A szívig sértő szavak csak úgy csorogtak le ajkadról,
Mint a könnyek arcomon.

S csak vártam, hogy látod majd, mit tettél,
De be kell látnom, teljes mértékben te nyertél,
Sikerült összetörnöd.

Soha többé nem süt már nekem a nap,
Ó, mocskos világ, hogy lehettem ilyen balgán vak?
Hiszen én hittem benned!

Becsaptál, s hangod éle már nem olyan volt mint a régi,
Már nincs meg benne az a lágy dallam, mely sérülékeny lelkem védi,
Érdes, s szívembe mar.

Csitt, nem akarlak többé hallani,
Nem tudom miért kellett ennek ennyi ideig tartani,
De már elengedlek.

Szirénekkel bíró fagyos hangod már nincs rám hatással,
Próbáld ki ezt a stílust inkább valaki naivabb mással,
Hátha ő nem látja rothadó lelked.

Próbáltam megmentőd lenni, ám te nem engedted,
Nem sikerült meggyógyítanom, elnyernem szereteted,
Így csak romlasz tovább.

Üres város, kihalt fények,
Vérfagyasztó sikolyok, kegyetlen lények,
Retteg az, ki életben maradt.

Nincs kegyelem, nincs szeretet,
A magány minden egyes utat betemet,
Sehol sem biztonságos.

Miért gondolok ilyenekre, ha egyszer boldognak kéne lennem?
Miért gondolok olyanra, hogy erről a helyről inkább tovább kéne mennem?
Miért nem tudom elviselni az itteni létet?

Miért akarok mindenképpen ilyenekre gondolni,
Hisz merszem sosem volt azt kimondani,
Hogy én nem vagyok itt boldog.

Nincs ok, miért szomorú a lelkem,
Van életem, van mosolyom, van kit szeretnem,
S mégis, valamim még sincs. 

Talán meg kell fejtenem, hogy mire van szükségem,
S talán akkor visszatér egy kis halovány büszkeségem,
Melyet elvett tőlem ez a város.

Jeges földön járok, messze-messze
Attól a helytől, melyet lelkem úgy szeret,
Nem térek haza, nincs miért,
Kockáztatnom? Ugyan, nincs kiért.

Szétfagyott, meggyötört, fáradt testem,
Elhasznált, szétgyalázott, összetört lelkem,
Segítségért sír, de tudom; senki sem hall,
Ki gyenge e világhoz, bármit tesz, meghal.

Hogy nézhetsz rám ilyen ártatlan szemekkel,
Mikor emléked tele van minden mocskos tetteddel,
S hogy tudod kiejteni ajkaidon bűntudat nélkül...?
Nekünk nem szabadna ilyen formában élnünk.

Tudod, hogy bűnös vagy, hisz minden szavad,
Minden tetted, minden gondolatod, sosem volt egészen szabad,
S még mikor a lehetetlen is nyilvánvalóvá vált,
Mondd, ki volt az, ki közülünk inkább meghátrált?

Ki volt az, ki szerelmemmel játszadozott?
Ki volt az, ki halálig tartó kapcsolatról áradozott?
Ki volt az, ki elérte, hogy magaménak tudhassam minden nap?
Mondd, ki volt az, kinek megérte, hogy most ilyen ördögi tetteket kap?