Én nem így akartam, de a fájdalom buzdított,
Őrjöngő szívemre sötét fátylat borított.
Enyém.
Mégis az emlékek csak úgy törnek elő bennem,
Miért kell eljátszanom, hogy gyűlölnöm őt, mikor szeretem?
Fáj.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgMNDyW-fbSywS357PHB5Vp56kGfrvQ9viVaBXu_4FonwXUiRMqFNnkgfFrtkkoQZBHQQgGcTjwTeYbb69ftIZapLr7tx8efG4uAGi-F5N7oLcodL_8RU2v76d4WJJVG6ydmdf2TIEm1cnf/s1600/richard_z__kruspe_by_keytone7-d52qo9k.jpg)
Folynak végig arcomon; magány, melybe ő maga fog ölelni.
Tébolyult.
Mégis mit vártam attól, ki engem szeret?
Nem láthatja a bennem lakozó, igazi szörnyeteget.
Hiányzik.
Léte minden porcikájának hiánya marja testem,
Emlékszem az időre mikor minden mozdulatát lestem.
Imádom.
Mégis mi módon láthattam meg benne azt, mit szeretek,
Mikor a szörny miatt nyugton sosem élhetek?
Csoda.
Talán ő mentette meg rothadó lelkem,
Mikor arcába vágtam, őszintén kiáltva, hogy szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése