Lehull a falevél
Lehull a falevél, elmúlik a nyár,
Gondolkodni senkinek sem érdemes már.
Voltunk mi, de aztán hirtelen,
Kettészakadtunk mindketten.
Mintha egy nagy, kőfal állna közöttünk,
Pedig már sok nehézség áll már mögöttünk.
De ez az akadály most más,
De ez az akadály most más,
Amiért örökké elfelejtjük egymást...
De az emlékeinkben minden szép gondolat,
Olyan, mint egy kőbe vésett, ki nem mondott
akarat.
Az emlékek, melyek örökre éltetnek,
Azok mindig is a miénk lehetnek.
Ez a nyár más volt mint a többi,
Felesleges ezen az agyat törni.
Miattad volt más, bevallom,
Mert te voltál minden gondolatom.
Szerettelek, de a nyár elmúlt,
A fáról az összes levél lehullt.
Beköszöntött az ősz, s már minden más,
S emiatt mi már nem szerettük egymást.
Az emlékek, melyek rólad szólnak,
Örökké fájni, égetni fognak.
De valahol, a szívem mélyén mégis köszönettel
tartozom,
Mert nem hagytad, hogy megöljön a nyári
unalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése